Rosa
Ismét hallom, azt a rekedtes keserű hangot suttogni a fülembe. Először nem tudom kivenni a szavakat, nem tudok koncentrálni: fázom.
A hang lassan erősödik és egyre hangosabban hallom, majd végül sikerül megértenem, azt az egyetlen szót, melyet minduntalan ismétel:
közeleg,közeleg, közeleg, közeleg...
Lassan, de végül kitisztul a fejem, s már nem hallom a rekedtes hangot, sem. Mozdulni szeretnék, de nem tudok megmozdulni. Ölelő karokat érzek meg a derekam körül...
Kinyitom szemeimet: egy apró kályhát pillantok meg, fogalmam sincs, hogy hol lehettek. Mocorogni kezdek, muszáj felülnöm... össze vagyok zavarodva. Mégis, hogyan kerültem ide. S ami még fontosabb mégis hol van pontosan az az ide?
-Mmmm... - hallok hirtelen egy mély férfias morgást közvetlen a hátam mögül. Felismerem ezt a hangot. S a felismeréstől megborzongok - a tudattól, hogy most itt van közvetlen mögöttem, és átölel engem.
-Markus?
-Felébredtél Rosa? - suttogta a hajamba, s engem melegség töltött el, s akaratlanul is még közelebb bújtam hozzá.
-Igen... hol vagyunk? Hogy kerültünk ide?
-Nem emlékszel... - Markus nem kérdezte, egyszerűen kijelentette. S nekem görcsbe ugrott a gyomrom, mert tényleg nem emlékeztem semmire.
Az utolsó emlékem, hogy az ágyamban fekszem és bámulom a plafont.
-Nem... mire kellene emlékeznem? - kérdezem meg félve.
Elengedte a derekamat, engedve, hogy megforduljak és a szemeibe nézhessek. Gyönyörűek voltak, ő pedig eszméletlenül...
-Fogalmam sincs, hogy hogyan kerültél fel a hegyre, de az erdőben találtunk rád, és futottál. Olyan volt, mintha menekültél volna valami elől vagy valaki elöl...
Én sem...
És ez az, ami a legijesztőbb az egészben, hogy semmire sem emlékszem...
-Keljünk fel, vissza kell mennünk.
Vissza, hova vissza? Észrevehette értetlen tekintetemet, mert hozzátette:
-Mármint el innen, hozzánk. Tudod anyukám is biztos halálra aggóda magát...
-Mire gondolsz?
Nem tudom mire vélni a viselkedését, mert még sosem volt ennyire közvetlen a kapcsolatunk. De azaz igazság, hogy nekem nagyon is tetszik ez.
Felültem az ágyon, majd kibújtam a takaró alól,s ekkor vettem észre a ruhámat, amin rengeteg szakadás van, a lábaimon karcolások és vér nyoma... a kezeimről, meg már ne is beszéljünk... Az ujjaimról lejött a bőr és minden ujjam végét véres sebek borítják be...
-Tényleg olyan ramatyul nézek ki, mint amilyennek érzem magam? - kérdeztem még mindig az ujjbegyeimet vizsgálva.
-Háát... ahhoz semmi kétség!
-Köszi - mondtam,s keservesen elnevettem magamat.
-Nem fázol? - kérdeztem miközben a takarónkat hajtogatta össze.
-De nagyon!
A takaróval a kezében indult el a szoba végébe, majd kinyitotta az íróasztal melletti kis szekrényt, s abban kezdett el keresgélni.. remélem talál valami jó meleget! Miközben ő a szekrényben keresgél én még mindig az ágy mellett álldogálok.
A szoba viszonylag kicsi, és rettenetesen ijesztőek a falba mélyedt karomnyomok miatt. Az ágy mögött van az íróasztal felette pedig egy ablak. Odasétálok elé, hogy lássam, mégis merre vagyunk.
De nem látok mást csak fákat... fenyveseseket.
-Az erdőben vagyunk? - kérdeztem halkan, de valójában inkább tűnt kijelentésnek, mint kérdésnek.
-Igen. - hangzott a rövid válasz. - Mit szólsz ehhez?
Markus egy régi vastag pulóvert húzott elő a szekrényből, melyet rögtön el is fogadtam, mert majd megfagytam. - köszönöm!
Miután felvettem a pulóvert, megfogta a kezemet és elhagytuk a kunyhót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése